Epilógus - utószó
Betű méret növelése: 

NÉHÁNY SZÓ MAGAMRÓL

1928-ban születtem, és már kisgyerekkoromban érdekelt a repülés, az iskolában repülő modelleket építettem. Természetesen ez nem elégített ki, repülni vágytam. A repülési korhatár 15 év volt, és én 1 nappal később, 1943. november 11.-én már jelentkeztem a MÁV Repülő Klubba (természetesen szüleim ellenezték, így hamisított szülői beleegyezést vittem!).

A vitorlázó repülésben kialakított teljesítmény-fokozatokból az aranykoszorú feltételeit 1955. május 20.-án teljesítettem, mikor vitorlázó géppel Komáromtól Mátészalkáig repültem 4 óra 30 perc alatt (próbálja ezt valaki vonattal utánam csinálni!). Én lettem a 11.-ik sorszámú hazai aranykoszorús pilóta. A távolság 315 km volt, a mai teljesítményrepülők biztos nevetnének rajta, hogy lassú voltam, azonban ne felejtsük el, hogy az óta igen sok év eltelt, csodálatos új gépek születtek.

Meg kell említenem, hogy az érettségi után egyetemre jártam, 2 évet elvégeztem (meteorológia),majd különböző okok miatt abbahagytam. Azonban a szerzett tudást rögtön kamatoztattam, és megírtam az 1945 után megjelent első repülési szakkönyvet, a Légkörtan-t. A könyv egyszerűsége miatt igen közkedvelt lett, kb. 40-45 évig tankönyvként használták. A könyv megjelenésekor 22 éves voltam! A repülőoktatás mellett természetesen mód volt arra, hogy olyan repülési feladatokat is repüljön az ember, melyek nem tartoztak a növendékek kiképzéséhez.

Fura módon vonzottak a felhők. Azok közül is a hatalmas, gomolyos cumulonimbus-ok. Persze, ahhoz, hogy a felhőben biztonsággal repüljön az ember, alapos műszerrepülő tudásra van szükség. Erre nem igen volt mód, de lassan, lassan, sok - sok kudarc után már bele mertem menni a felhőbe. Felhőbe repülni? Egy fa – vászon szerkezettel? Mások menekülnek, mert ömlik az eső, és csattognak a villámok. Amit beemelkedik a repülőgép a felhő aljába, a szürkeségbe, akkor már igen – igen feszült állapotban van az ember. Majd, amikor minden eltűnik, és 4-5 m/s sebességgel emelkedik (mint a modern gyorsliftek), megjelennek az első vízcseppek. Ide-oda bóklásznak a kabintetőn, nem tudják, merre menjenek. De aztán a légáramlat eldönti irányukat! Majd jön a jégeső. A jégszemek, mintha borsót hánynának a szárnyra, elképesztő gyorsasággal kopognak. Majd villámlik, és abban a másodpercben már dörren is. Harsog az ember fülébe. Kellő magasság (és kellő bátorság) elérése, illetve elfogyása után az ember kisiklik valamerre a felhőből!

Nos, az elméletben tanítottakat így a gyakorlatban alkalmaztam, és ez nagy respektet jelentett a növendékek előtt.
Ugyanis 1950 decemberétől 1954-ig évente tartott repülőoktatói iskolákon repülőoktató, illetve iskolaparancsnok-helyettes voltam. Álomvilágban éltem, sokat repülhettem, és örültem annak, ha a növendékeim jól teljesítik a repülési feladataikat.

Közben volt időm arra, hogy újabb könyveket írjak. A szakkönyveim a repülés egy-egy ágát részletezik:
Szerkesztettem a Teljesítményrepülők könyve-t,
Társszerzője voltam a
A repülés szinte magával hozta, hogy annak csodálatos pillanatait meg kell örökíteni. Már 10 éves korom óta fényképezgettem, azonban 1944-től tudatosan tanultam a fotózás titkait, trükkjeit, és sokat fényképeztem (ott is, ahol szabad volt, ott is, ahol tiltott volt). A hosszú évek alatt elképesztő mennyiségű fényképem gyűlt össze, melyeket most egy békéscsabai nyugdíjas pilóta (Párzsa László) segítségével közkinccsé tesszük. A képsor bemutatja a magyar repülés szinte összes szép pillanatát. A képek megtekinthetők: http://archivfotok.atw.hu honlapon, több mint 3 900 fényképben lehet gyönyörködni.

Majd, amikor nyugdíjas lettem, tovább folytattam az írogatást. Így megjelent a:
Visszatérve a repülésre, még volt egy nagyon érdekes általam irányított kísérletsorozat. A hegyek fölött kialakuló hullámmozgás és a hegyek felett ilyenkor megjelenő felhő (altocumulus lenticularis) mindig felkeltette a figyelmemet. E meteorológiai helyzet hozza létre a hullámrepülés feltételeit, mellyel hazánkban az alacsony hegyvidéken még nem igen próbálkoztak.
A kísérleti repülések színhelyéül – mint utólag kiderült – szerencsésen a Mátra alján fekvő Gyöngyös – Pipishegyi repülőteret választottam.

Az elképzelés bevált. A hullámterek kutatását 1955-ben megkezdtük. 1955-től 1961-ig minden lehetőségem megvolt (sok vitorlázógép és sok motoros gép) arra, hogy a kísérleteket megkezdjük. Hittünk is, meg nem is, a sikerben. Azonban 1955 decemberében egy magyar vitorlázógéppel (Június 18) repülésre indultam. Csodálatos emelőteret kaptam el (persze, ez semmiség az Új-zélandi Déli sziget fölött elért repülésekhez), 4000 méteren már mínusz 27 fok volt a hőmérséklet, de emelkedtem tovább 5437 méterig! Csodálatos volt a látás, északkeletre a Tátra, délkeletre a Tisza, és hogy ne is folytassam tovább. Világot láttam 5000 méterről! Még emelkedhettem volna, azonban nem volt oxigénkészülékem. Gyors süllyedéssel indultam leszállni, és miután csak egy félcipő és bokafix zokni volt rajtam, a földet érés után mezítláb gyalogoltam vagy 300 métert a mínusz 3 fokos talajon, hogy a lábaim felmelegedjenek..
Sikert sikerre halmoztunk, megalkottuk a hullámrepülés gyakorlati és elméleti módszertanát.

A magyarországi alacsony hegyvidék felett kialakuló hullámrepülésről előadást tartottam az Ostív 1958 évi kongresszusán.

Bár soha nem voltam versenyző alkat, de 1954-.ben egy vitorlázó, majd 1955-ben két motoros nemzeti rekordot állítottam fel. Az aranykoszorú és a fenti repülések után elnyertem az Érdemes Sportoló címet.

1960-62-ben a sportrepülés központjában dolgoztam. Feladataim közé tartozott a balesetkivizsgálás is. Sok összetört gépet, és halottat láttam….

1962-ben saját kérésemre átkerültem a Malév-hez (Magyar Légiközlekedési Vállalat), a Navigációs Szolgálathoz. Új téma volt számomra, és sok-sok tanulnivaló. Eltelt néhány év, míg a kialakított Navigációs Osztály vezetője lettem.

Ellenőri szakszolgálati engedélyem alapján sok-sok Malév útvonalat repültem. Csak a szélső pontjait említve: Oulu (északi sarkkör) – Moszkva – Hanoi – Saigon - Maputo (Mozambik) – Luanda ( Angola). Valamint ezen kívül jártunk feleségemmel többek között a Kanári szigeteken és a Hawaii szigeteken is.

1978-ban a Malév vezérigazgató-helyettes felkérése alapján (mint repülési tapasztalatokkal rendelkező személy) megalakítottam a Léggömb Szakosztályt. A szakosztály a következő években hihetetlen gyorsan fejlődött, és sok-sok külföldi és hazai versenyen, találkozón vett részt. Hőléggömbbel repülték meg ekkor a magyar magassági rekordot: 7230 métert! Ugyanakkor a szakosztály kiadásában és szerkesztésemben 4 évig megjelent a Léggömb Magazin című negyedéves kiadvány, mely a kialakuló sportág elméletét taglalta, valamint hírt adott a nemzetközi és a hazai kiemelkedő repülésekről.

A sok – sok mese és mellébeszélés után röviden:
A repülés csodálatos dolog, látni levegőből a napfelkeltét, hallgatni a szárnyak suhogásának zenéjét, a hajtóművek hatalmas dörejét, látni a villámokat a levegőből, és élvezni mindazt, amit csak kevesen láthatnak. No, persze, itt nem utas- repülésre gondolok.

Nyugdíjba vonulásom után felhasználtam a sok- sok időt, és megírtam a Vagány fiúk című könyvet, mely részben önéletrajznak is tekinthető.

A Légjáró Varázsló című mesekönyv célja az volt, hogy a gyerekeknek felkeltsem az érdeklődését a repülés iránt. Hátha megszeretik a repülést, és ők is végig élhetik azokat a csodákat, melyeket elmondani szinte lehetetlen! Ha elkezdenek repülni, egy boldog, egészséges felfogású, vidám világban találhatják magukat.

Tulajdonképpen mindegyik mesémnek van alapja (pl. ha a Vagány Fiúk-ban elolvassa a macska repülését, és a mesekönyvben a Kandúr kapitányt), akkor látható, hogy a valóság a végén mesévé válik.

A mesekönyvem írása valójában könnyű volt. Nyár volt, csodálatos volt a kilátás a csopaki hegyoldalról a Balaton tükrére. Miután a gondolataim mindig a repülés körül jártak, így egy üveg sör megindította a gondolatok áradását. Így született A Légjáró Varázsló. (Meg kell jegyeznem, hogy az I. világháborúban, a Monarchia idején az első években a repülő csapatokat légjáró csapatoknak nevezték).

Tehát: nyugdíjas vagyok, továbbra is érdekel a repülés, és ha zúgást hallok, még mindig feltekintek az égre, és keresem azt a boldog pontot, melyet repülőgépnek hívnak.

Nem voltam hős, csak nagyon szerencsés!



Budapest, 2014. november 19.
Kasza József
Kasza József e sorokat két nappal az előtt írta, mielőtt örökre eltávozott sorainkból. Köszönetem fejezem ki feleségének – Melcsinek - hogy ezen írást rendelkezésemre bocsájtotta.

Köszönöm a sorsnak, hogy Jóska felfigyelt munkámra, a Békéscsabai Veterán Pilóták fotóalbuma (www.veteranpilotak.atw.hu) látogatásai alkalmával, és megtisztelt azzal feladattal, hogy fotó gyűjteményét kidolgozhattam.

Megtiszteltetés volt számomra vele együtt kidolgozni. A fényképek feliratait Ő a II. fejezet 9. részéig rendszeresen kijavította. Sajnos a későbbi fejezeteket már nem tudta átnézni, a sors nem engedte folytatni közös munkánkat, nélküle fejeztem be.

Jóska barátom nyugodjál békében!
Fénykép gyűjteményed a repülést kedvelők számára elérhető az idők végtelenségéig, amíg az internet létezik.

Hálás vagyok, hogy gyűjteményed közre adhattam.

Békéscsaba, 2015. március 04.
Párzsa László
<— Vissza      Párzsa László@